Igen, hát, szóval, ja. Ez mégiscsak az a blog, amit eredendően azért írok, hogy később legyen miből visszaemlékezni. Ugyanakkor sajnos, néhány célra túlontúl publikusnak találom. Azt például hogy kéne megfogalmazni, hogy a dolgok folyásába most már Te is beletartozol?
Igazából most úgy érzem, akár egy szonett csokrot is tudnék a lentiekből írni, de annyira azért nem komálom a jambikus lejtést, meg asszem a próza kicsit jobban is megy. De összehozhatnék legalább egy novellát. Hmm… még csak meg sem kéne erőltetnem a fantáziámat, hiszen a történet valóban úgy kezdődött, hogy összekaptam az előző barátnőmmel. Csúnyán és hangosan. Egy templomban. Egyik rokonom temetésén. Ami csaknem kannibalisztikus irányba terelődött. De itt már annyira nyomasztó volt az egész, hogy jobbnak láttam felébredni. És hát, ahogy ülök az ágyon, azon kezdtem gondolkodni, hogy az álmoknak meg az ébredésnek mindig megvolt a maga, nagyon átható szimbolikája valahol itt legbelül. (Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem kellett volna Halottnak a csókot nézni, amiben a főhős pitekészítő, és az érintésével feltámasztja az embereket. Mert a kannibalizmus alighanem valahol itt keveredett a történetbe.)
De, hogy ne nyálkodjam túl az egészet. Csak finoman, slágwortokban, érthetetlenül. Néhány dolog, ami hirtelen eszembe ötlik. A beceneved. Az a nézés. A szigorúan felemás zokni. Az ajtó fölötti szám. A hamutartó, meg a diffegyenletek. Meg a virág természetesen. És millió másik dolog nyilván, ami nem ugrik be azonnal, pedig lehet, kellene…
Más. Ma voltam osztálytalálkozón is megint. Boki megkérdezte az osztályfőnököt, hogy mikor volt a Breszt-litovszki béke. Persze az ofő napra pontosan tudja az ilyesmit. Nyilván, hiszen több évtizede tanítja már… Aztán engem faggattak. Jó előre elhatároztam, hogy elmondom, hogy a postás akadémia után a DHL ejtőernyős alakulatához kerültem. Azok közé a srácok közé, akiket egyetlen hátizsákkal, egyenruhában dobnak le a dzsungelbe, ha oda kell kézbesíteni valamit. De aztán inkább beadtam derekamat és elmeséltem Charlest. Hogy megint megy az űrbe, hogy milyen pokoli jó is a hajón, ahol két dolgot vesznek el tőled érkezéskor: a cipődet meg az útleveledet, és nem húzhatod fel a redőnyt, mert a Nap tönkreteszi a szőnyeget… Meg hogy milyen érzés tengeribetegen dolgozni. (Elárulom: nem kellemes.) És hasonló marhaságok. Jó volt. Aztán elcsócsáltam egy libacombot kis káposztával meg krumplival, megittam a sörömet, és hipp-hopp, már itthon is vagyok.
Nevezhetjük egy kellemes, őszi szombat délutánnak. Mára már csak egy kád meleg víz meg egy kiadós alvás hiányzik a boldogságomhoz.