Délelőtt a társaság kivonult az erdőbe egy kis drótköteles bohóckodásra. Tök jó hely, ajánlom!
Encsé végigtolt négy pályát (lila, kék, zöld és piros). A pirosat nem lett volna szabad, mert már rögtön az elején elment az összes erőm, amikor egy dróton guruló cirka húsz kilós kiskocsiban fekve kellett magamat áthúzni két fa között. Sajnos a végén volt egy kis emelkedő is, ami igazán megnehezítette a dolgot. Főleg, hogy jól elbasztam, és fordítva feküdtem bele a kocsiba. Így kb. lehetetlen volt a feladat, nem is sikerült, csak harmadikra. Kétszer gurultam vissza az utolsó pár centiről, de végül valahogy behúztam magam és egy csodálatos hátrabukfenccel sikerült átjutni a következő platformra. (Utána 10 perc alvás.)
Végig nem értettem, hogy lehetett ilyen nehéz ez a szar, mert az összes többi feladat teljesen megoldható volt. Most jöttem csak rá, hogy kellett volna csinálni...
Aztán volt még egy jó a piroson. Két kötél egymás mellett, a biztosító kötél pedig kb. 40 centivel feljebb, a kettő között középen. A feladat: térdelj le, és négykézláb mássz át a következő platformra (ami 1-2 méterrel feljebb is van, nehogy túl egyszerű legyen a dolog). Hááát. Itt már elég fáradt voltam, és magasan is volt ez az izé, ami kezdett idegesíteni, mert csak egy módon lehet lejutni: ha végigcsinálod a pályát. (Az olyan lányos dolgok, hogy az ott dolgozók létrával kimentenek, érthető okokból szóba sem jöhettek.) Szóval menet közben inkább nem gondoltam a lefelé levő dolgokra, és elkezdtem számolni a kék pályán levő háló csomóit, ami éppen szemben volt velem akkor.
Legközelebb azért meg kéne próbálni a barna pályát is. Az a legnehezebb, de meglepően kis gyerekek is voltak rajta.