Julival ültünk egy parkban a múlt héten. Egyszer csak arra jött egy kedves kutya. Megszaglászott, megsimogattuk meg minden.
Aztán jött a gazdája is. A kutya tudvalevően egy tökéletes ismerkedési eszköz, hiszen a kis nyavajás mindenféle illetlen helyekre dugja az orrát, így aztán rögtön van beszélgetési alap. Főhősünk is feljogosítva érezte magát egy kis beszélgetésre, de aztán hamar elköszönt, és leült egy nem túl távoli padra.
Kicsit nézelődött, aztán visszajött, hogy félrehívja Julit. Merthogy megtetszett neki, és el akarta hívni moziba! A barom állatjának persze nem tűnik fel, hogy épp velem volt a lány ugye.
Mégis mit gondolt? Hogy majd elsétálnak a naplementében, én meg ücsörgök tovább magamaban?
Arra érdemes korokban ezért simán kereszül lövöm/szúrom a pofátlan gazembert. Így viszont csak értetlenül állok, megtépázott önbecsüléssel, és azóta se tudtam napirendre térni a dolog fölött.