… a hajamat a fodrásszal. De most tényleg: 6 miliméteresre. Brutálisan néz ki. A fodrász szerint “hamar meg fogom szeretni”. Zape szerint olyan “Vili, te nagyon hülye!” fejem van, Dávid szerint már csak a véres atléta meg az izmok hiányoznak a Bruce Willis imázshoz. András szerint meg lassan elmehetnék adományt gyűjteni a rákbeteg gyerekeknek.

Pedig nekem eddig sem volt hajam, csak az a néhány csomó lógott rendezetlenül. Így legalább tiszta a helyzet. Most mit izatják magukat ezen?

Zsúfolt hétvége volt, tegnap Győrbe mentünk az öreglányt meg a szivattyút megnézni. (Hmm erről se írtam még.) Aztán beugrottunk a belvárosba, a Bécsi fagyizóban ettünk egy jó fagyit, és megnéztük a Széchenyi teret. Na ez egy érdekes hely. Győrben tök jó sétálni a Radó szigeten, a Rába parton, az egyetlen valamirevaló sétálóutcán, a Püspökvárnál, meg a környéken. A Széchenyi tér ezek tőszomszédságában van, de mégsem szerettem arra menni, mert irgalmatlanul ronda volt. Egy kurva nagy, leaszfaltozott tér. Most viszont rendes burokolatot, sőt jópofa szökőkutat is kapott, olyat, ami a járókelők között, közvetlenül a földből fröcsköl fel. Csomó gyerek fetrengett a vízben, ami külön érdekes volt…

Ma meg a ráckevei Duna ágon kenuztunk egy nagyobb társasággal. Tesómék szervezték, így a legtöbb embert most láttam először. Előbb direkt felfelé indultunk a folyón, hogy visszafelé majd csak csorogni kelljen, de olyan hülyén fújt a szél, hogy végül lefelé jobban kellett dolgozni mint felfelé. Érthetetlen. Láttuk Kolonics Györgyöt is, aki természetesen villámgyorsan, de hihetetlen komótos, minden erőkifejtés nélküli módon húzott el közöttünk előbb lefelé majd felfelé. Hmm… jó tudni, hogy így is lehetne… Utána meg olyan hulla fáradt voltam mint már régen, mostanra éledek csak fel, de sajnos mindjárt vége a hétvégének.

“A női bugyik szörnyű csalódást jelentettek számomra, amikor elkezdtem nőkkel együttélni. Igazából soha nem is tudtam felocsúdni a sokkból,  melyet az a felfedezés okozott, hogy a nők ugyanazt csinálják, mint mi: a legjobb bugyikat azokra az estékre tartogatják, amikor tudják, hogy le fognak feküdni valakivel. Amikor az ember együtt él egy nővel, hirtelen az egész lakásban megjelennek a radiátorokon ezek a kifakult, összement, csiricsáré M&S-bugyogók; örökre keresztet vethetsz buja kamaszkori ábrándjaidra, amikor úgy képzelted el a felnőttséget, hogy egyszer és mindörökre körülvesznek az egzotikus női fehérneműk… az ilyen álmok ízzé-porrá zúzódnak, összeütközve a valósággal.”
(Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi)

Ebben a könyben az egész világ benne van…

Sokszor előfordul velem, hogy előre nem sikerül eltaláni egy döntés súlyát, és csak szép lassan esik le a tantusz, hogy akkor ezután majd ez is más lesz meg az is más lesz, és ez se így lesz, meg az … te jó ég… az se úgy. És közben a görcs az ember gyomrában egyre nagyobb, és pánikrohamot kap, és elkezd hangosan zenét hallgatni, meg villamosozni a városban, hogy inkább embereket nézzen, és még véletlenül se otthon gondolkozzon.

És aztán persze hazajövök, és átgondolom, hogy na most akkor, ha ennek a szekrénynek a tartalmát átpakolom abba a fiókba, és ha még ezek a bigyók is beférnének arra a polcra, akkor ott lenne még egy kis hely. Sőt ha feltenném azt a polcot, amit már régen kitaláltam, akkor hű de mennyi új hely keletkezne azonnal. Erre a kupac szarságra már abszolúte semmi szükség nincs, azokat meg a biztonság kedvéért leviszem a pincébe, és majd csak 5-10 év múlva fogom kidobni.

A Nagy Kaland. Költözés. Össze. :) Imádom és rettegek, de tudom, hogy akármi is lesz, ez a helyes döntés, és ez az, amit csinálni szeretnék.

Nagyon.