Este beutaztunk tesómékhoz, és Zsófi ott várt amíg vissza nem értem a szülésről. Szegény kis manó most kb. úgy érezheti magát mint valami scifiben, ahol az űrhajósok megérkeznek a bolygóra és egy rég elfeledett civilizáció nyomaira bukkannak. Vannak bizonyos furcsa jelek, de csak a film végére áll össze a kép, hogy az az épület mire is való, és azzal a furcsa géppel mit kell csinálni.

Na ő is pont ebbe csöppent bele, amikor pár hónapja egyszer csak beállítottunk még egy tök fölöslegesnek látszó ágyat a szobájába, amire mindig csak úgy hivatkozunk, hogy az a Pannié. Aztán elkezdtük babapihenőbe vinni, hogy megszokja, hogy nem vagyunk ott körülötte. Akkor még nem sejtette, hogy a mai délelőttre készítettük fel Bea és Nóra nénikkel.  - A “nénik” mellesleg fiatalabbak nálam, ahogy hallottam. – Enikő hasa is furcsán nőni kezdett, nem egyszer még rugdosni is. Mi lehet ez?

Amúgy jól viseli a dolgot, pedig már 4 napja nincs anyukája. Én próbálom szórakoztatni, ami elég nehezen megy főleg, hogy könnyen el szoktam bambulni és olyankor nem nagyon veszem észre, hogy mi történik körülöttem. Azért megoldjuk valahogy: minden nap legózunk, szigorúan tudományos precizitással. Kakiszedő túrákra indulunk a kertben, zenélünk, rohangálunk és néha még sütni-főzni is szoktam neki, ami bizonyára jól sikerül, mert nagy élvezettel szokta enni. Bár egyébként sem különösebben válogatós.

Így állunk most, pénteken jön a következő lépés: hazaérkezik a második törp.

Teljesen szétszéledt a csapat. Cactus Szingapúrban építgeti funkcionális programozói karrierjét. Maya és Lőry a LogMeIn csapatát erősíti. Ez az a hely egyébként ahova engem nem akartak interjúra sem behívni mondván, hogy ilyen háttérrel és fizetési igénnyel nem tudnak nekem munkát biztosítani. Ezután felvettek tőlünk két embert, az egyiket az én ajánlásomra. Na ennyit a HR-ről. Zape a Mobileengine vezető atyaúristene lett, ahol most épít csapatot maga köré. Jómagam pedig a prezihez szegődtem el szenyor programozónak. Egyelőre egy héten vagyok túl, ami elég jó volt szerintem.

Új hely, tök más minden. Például nem csekkelünk be addig kódot, amíg nem írtunk rá valami tesztet. Mondjuk ez kell is, mert szutyok ActionScriptben kell dolgozni, ami C# és Visual Studio után kb. olyan mint egy folyamatosan fejbelövés. De elsősorban nem is az ActionScript miatt mentem el ehhez a céghez, hanem pl a process tanulmányozása céljából, és hát itt keményen nemzetközi környezetben is dolgozunk (a héten magyarul nem is nagyon szólaltam meg), ami bizonyára jót fog tenni a nyelvtudásomnak is.

Nem tudom, hogy mennyit fogok blogolni a továbbiakban, mostanában eléggé hanyagoltam a dolgot. Nincs időm semmire. az utóbbi egy, másfél évben minden megváltozott (feleség, ház, gyerek, kutya, munkahely, új iskola és még macre is át kellett térnem 20 év windows után). Utóbbi időben főként Facebookon “blogoltam”, illetve inkább Facebookon twittereztem, de azt is csak nagy néha.

Köszönöm, hogy velem tartottak idáig is, és alig várom, hogy milyen problémák elé állít majd a következő korszak. Mert hát akárhogy is vesszük ez most egy korszak vége, és egy újabb, sokkal érdekesebb dolog kezdete. Szomorú vagyok, hogy el kell mennem innen, mert nagyon szerettem ezt a lakást, gyakorlatilag minden két sarokra volt, ami meg nem az átszállás nélkül megközelíthető. Hát ezt most becseréljük egy zöldövezeti házikóra, aminek lássuk be szintén megvan a maga varázsa. De azért mégis 5 év alatt nagyon megszoktam a jelenlegi kényelmes helyemet.

Hát ennyi, semmi mélyenszántó nem jut az eszembe. Remélem hamarosan lesz majd egy újabb felütés, amit már a kertemből, egy kényelmes nyugágyból vagy valami hasonlóból fogok írni.

Addig is maradjanak rosszak.

Gyuri a világ ura rendelt nekünk jó időt is, ami tök jól bejött, köszönjük.

Az esküvőt igyekeztünk mókásra csinálni. Bevonulónak a Don’t worry be happy-t választotta Enikő, aztán volt még két Bud Spencer-Terence Hill sláger, valami a Shrekből és a végén a Highway to Hell. A köszöntsék egymást házastársként résznél én egy hellóval próbálkoztam be, de pusziztunk is nyilván. Dávid volt a tanú, ami már önmagában is egy élmény. Meg hasonlók…

Majd viszek be tortát az irodába, de még meg kell várnom a villanyszerelőt, aki majd megerősíti, hogy tényleg a lift miatt vibrálnak itthon a lámpák…

Felgyorsítottuk hát a költözés projektet, és mivel nekem már évek óta a ház az álmom, belevágtunk ebbe is. Érden csak, tudom, hogy nem valami jó hely, de azért nagyon hangulatos házikót találtunk. Alul olyan, mintha Jamie Oliver vidéki konyhájába csöppentél volna, hogy mást ne mondjak van egy kis fűthető üvegházféleség is a ház oldalában, ami télikertnek ideális lesz. Nagy a kert, de azért nem annyira, hogy gond legyen a füvet levágni. Csöndes, madárfüttyös.

A felső szinten meg konkrétan egy biliárd szalont rendeztek be a tulajdonosok. Jó, hát ezt nem tartjuk meg (bár igény vóna rá), de jól mutatja a lehetőségeket. Itt egyébként két szoba van, de ha úgy alakul egy harmadik könnyen kialakítható, sőt a padlás is egy légtérben van a felső szinttel, és oda is befér egy ágy, vagy maffiabarlang, kalóztanya a gyereknek. (Fiúból indulok ki…)

Királyság lesz, igazi csókavár, már csak némi pénzt kell szerezzek hozzá. Remélhetőleg egy kis hitellel kombinálva rendeződik a dolog, ráadásul ettől is meg tudok szabadulni, ahogy eladom a jelenlegi otthonomat. Szóljanak ha érdekel valakit :)

Most nyilván értetlenül olvassák ezeket, pedig néhányan Önök közül már tudják, hogy apuka leszek, Enikő meg anyuka. Nagy a pocakja már, és ez nekem speciel nagyon tetszik.

Ezzel magyarázom, hogy egy jó ideje nem írok semmit. Vicces odabent is a nem létező bajszom alatt somolyogni, amikor Mayáék az apukaság örömeiről beszélgetnek, meg időnként rákérdeznek, hogy mi mikor szánjuk már rá magunkat végre. Fura, hogy mióta tudom ezt a gyerek dolgot, azt figyeltem meg, hogy rengeteg ilyen jellegű beszélgetés van ebédidőben. Ez mindig így volt?

A túlméretezett programozó végre használhatja majd az évek alatt felszedett dolgokat (zsonglőrködés, lufiállat hajtogatás), sőt rengeteg legó lesz itthon, meg hasonlók. Ez nagyon érdekesnek hangzik, hogy az odavezető útról, meg a sok ismeretlen kihívásról ne is beszéljünk…

Tudták, hogy a gyerek grapefruitból készül? Legalábbis több kilónyit veszek mostanában, Encsi pedig issza literszám. A minap facsart vagy két decit, ami nekem ihatatlannak tűnt, de ő nagy élvezettel vetette rá magát. Nah mindegy, ha ez kell…

Írjanak nekünk fiú neveket, lányokból jól állunk, de fiúból igencsak le vagyunk maradva.

Pedig nekem eddig sem volt hajam, csak az a néhány csomó lógott rendezetlenül. Így legalább tiszta a helyzet. Most mit izatják magukat ezen?

Ma meg a ráckevei Duna ágon kenuztunk egy nagyobb társasággal. Tesómék szervezték, így a legtöbb embert most láttam először. Előbb direkt felfelé indultunk a folyón, hogy visszafelé majd csak csorogni kelljen, de olyan hülyén fújt a szél, hogy végül lefelé jobban kellett dolgozni mint felfelé. Érthetetlen. Láttuk Kolonics Györgyöt is, aki természetesen villámgyorsan, de hihetetlen komótos, minden erőkifejtés nélküli módon húzott el közöttünk előbb lefelé majd felfelé. Hmm… jó tudni, hogy így is lehetne… Utána meg olyan hulla fáradt voltam mint már régen, mostanra éledek csak fel, de sajnos mindjárt vége a hétvégének.

“A női bugyik szörnyű csalódást jelentettek számomra, amikor elkezdtem nőkkel együttélni. Igazából soha nem is tudtam felocsúdni a sokkból,  melyet az a felfedezés okozott, hogy a nők ugyanazt csinálják, mint mi: a legjobb bugyikat azokra az estékre tartogatják, amikor tudják, hogy le fognak feküdni valakivel. Amikor az ember együtt él egy nővel, hirtelen az egész lakásban megjelennek a radiátorokon ezek a kifakult, összement, csiricsáré M&S-bugyogók; örökre keresztet vethetsz buja kamaszkori ábrándjaidra, amikor úgy képzelted el a felnőttséget, hogy egyszer és mindörökre körülvesznek az egzotikus női fehérneműk… az ilyen álmok ízzé-porrá zúzódnak, összeütközve a valósággal.”
(Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi)

Ebben a könyben az egész világ benne van…

Sokszor előfordul velem, hogy előre nem sikerül eltaláni egy döntés súlyát, és csak szép lassan esik le a tantusz, hogy akkor ezután majd ez is más lesz meg az is más lesz, és ez se így lesz, meg az … te jó ég… az se úgy. És közben a görcs az ember gyomrában egyre nagyobb, és pánikrohamot kap, és elkezd hangosan zenét hallgatni, meg villamosozni a városban, hogy inkább embereket nézzen, és még véletlenül se otthon gondolkozzon.

És aztán persze hazajövök, és átgondolom, hogy na most akkor, ha ennek a szekrénynek a tartalmát átpakolom abba a fiókba, és ha még ezek a bigyók is beférnének arra a polcra, akkor ott lenne még egy kis hely. Sőt ha feltenném azt a polcot, amit már régen kitaláltam, akkor hű de mennyi új hely keletkezne azonnal. Erre a kupac szarságra már abszolúte semmi szükség nincs, azokat meg a biztonság kedvéért leviszem a pincébe, és majd csak 5-10 év múlva fogom kidobni.

A Nagy Kaland. Költözés. Össze. :) Imádom és rettegek, de tudom, hogy akármi is lesz, ez a helyes döntés, és ez az, amit csinálni szeretnék.

Nagyon.

Miért? Mert utálom a hajamat. Többé-kevésbé kopasz vagyok, mondhassuk, hogy erősen kopaszodó, szóval nem egy nagy élmény. Persze el lehet a dolgot ütni azzal, hogy “akkora bika vagyok, hogy kihullott a tesztoszterontól”, de azért mégis. Nem kellemes.

Az elején csak kicsit magasodott a homlokom, aztán két oldalt elkezdett hiperbolásodni, utána felül parabolásodni, végül pedig hátul körösödni és ellipszisesedni a hajhiány. Már az ókori görögök is tudták, hogy ezek az egyenes körkúp Apolloniosz-féle metszetei. Ha matektanár lennék, még örülnék is a remek szemléltetető eszköznek, de sajnos nem vagyok az. Sőt, mostanában, ahogy a parabola és az ellipszis összeért, egyre inkább egy nyeregfelületre emlékeztet a dolog, ami legalábbis némi aggodalomra ad okot a fejformámmal kapcsolatosan.

A hajról eszembe jutott még a sündisznó tétel is. Tudták, hogy a sündisznót nem lehet megfésülni? Akárhogyan is próbáljuk a tüskéket rásimítani a közelítőleg gömbalakú testére, mindenképp lesz benne forgó valahol. Ezen sok matematikus gondolkozott egy nagy rakás ideig, mígnem kisütötték, hogy az észrevétellel analóg módon belátható, hogy olyan nincs, hogy a Föld minden pontján egyszerre fújjon a szél. Mindig kell lennie csendes helynek valahol. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy az elmélet szerint ez a hely akár egy tornádó kellős közepében is lehet (a sün forgója ugyebár).