Igen, hát, szóval, ja. Ez mégiscsak az a blog, amit eredendően azért írok, hogy később legyen miből visszaemlékezni. Ugyanakkor sajnos, néhány célra túlontúl publikusnak találom. Azt például hogy kéne megfogalmazni, hogy a dolgok folyásába most már Te is beletartozol?

Igazából most úgy érzem, akár egy szonett csokrot is tudnék a lentiekből írni, de annyira azért nem komálom a jambikus lejtést, meg asszem a próza kicsit jobban is megy. De összehozhatnék legalább egy novellát. Hmm… még csak meg sem kéne erőltetnem a fantáziámat, hiszen a történet valóban úgy kezdődött, hogy összekaptam az előző barátnőmmel. Csúnyán és hangosan. Egy templomban. Egyik rokonom temetésén. Ami csaknem kannibalisztikus irányba terelődött. De itt már annyira nyomasztó volt az egész, hogy jobbnak láttam felébredni. És hát, ahogy ülök az ágyon, azon kezdtem gondolkodni, hogy az álmoknak meg az ébredésnek mindig megvolt a maga, nagyon átható szimbolikája valahol itt legbelül. (Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem kellett volna Halottnak a csókot nézni, amiben a főhős pitekészítő, és az érintésével feltámasztja az embereket. Mert a kannibalizmus alighanem valahol itt keveredett a történetbe.)

De, hogy ne nyálkodjam túl az egészet. Csak finoman, slágwortokban, érthetetlenül. Néhány dolog, ami hirtelen eszembe ötlik. A beceneved. Az a nézés. A szigorúan felemás zokni. Az ajtó fölötti szám. A hamutartó, meg a diffegyenletek. Meg a virág természetesen. És millió másik dolog nyilván, ami nem ugrik be azonnal, pedig lehet, kellene…

Más. Ma voltam osztálytalálkozón is megint. Boki megkérdezte az osztályfőnököt, hogy mikor volt a Breszt-litovszki béke. Persze az ofő napra pontosan tudja az ilyesmit. Nyilván, hiszen több évtizede tanítja már… Aztán engem faggattak. Jó előre elhatároztam, hogy elmondom, hogy a postás akadémia után a DHL ejtőernyős alakulatához kerültem. Azok közé a srácok közé, akiket egyetlen hátizsákkal, egyenruhában dobnak le a dzsungelbe, ha oda kell kézbesíteni valamit. De aztán inkább beadtam derekamat és elmeséltem Charlest. Hogy megint megy az űrbe, hogy milyen pokoli jó is a hajón, ahol két dolgot vesznek el tőled érkezéskor: a cipődet meg az útleveledet, és nem húzhatod fel a redőnyt, mert a Nap tönkreteszi a szőnyeget… Meg hogy milyen érzés tengeribetegen dolgozni. (Elárulom: nem kellemes.)  És hasonló marhaságok. Jó volt. Aztán elcsócsáltam egy libacombot kis káposztával meg krumplival, megittam a sörömet, és hipp-hopp, már itthon is vagyok.

Nevezhetjük egy kellemes, őszi szombat délutánnak. Mára már csak egy kád meleg víz meg egy kiadós alvás hiányzik a boldogságomhoz.

Időről időre le fogom írni pár álmomat, mert némelyik elég fura. (Azért a hosszú combú szökéseket megtartom magamnak.)

Ma például egy vonatra futottam. Két vágány volt egymás mellett, és át kellett volna futnom az egyiken, hogy elérjem a vonatomat. Csakhogy, éppen akkor, erről a vágányról elindul egy másik vonat. Valami iszonytató gyorsulással indult, úgyhogy jóval hamarabb letudta a köztünk levő távolságot, mint ahogy számítottam. Kis hijján telibe is kapott. A lehető legrosszabb helyen, a sín közepén földbe gyökerezett a lábam; halálfélelem meg minden. Láttam, ahogy a mozdonyvezető ezerrel próbál megállni, és végül pár méterrel előttem sikerült is neki. És ekkor jött a legfurább: keresztet vetettem, és úgy mentem tovább. Pedig nem is vagyok valllásos…

Hétvégén végigtoltam valami random haxor játékot, mert ott volt. Nagyon gagyi volt, és egy része más játékokból volt összelopva. Az azért már jelent valamit, ha az ilyenket észreveszem, nem?

Dzsuvaszkript volt a fele, aztán egy java appletet kellett visszafejteni. Emlékszem, amikor először ilyet csináltam (1999 körül), még nem tudtam, hogy javát effektíve lehet dekompilálni, ezért a bájtkódból olvastam ki, hogy milyen memberek vannak a szóbanforgó appletben, és fordítottam mellé egy leszármazó osztályt, ami már elérte a protected membereket, és így nagy nehezen sikerült kinyerni a jelszót valahogy. (Ez még az egyszerűbb dolgok közé tartozott annak idején, mert az applet nem volt final, és így konkrétan le lehetett belőle származni, ugye. A bájtkódot soronként értelmezős rémtörténetekre, most inkább nem térnék ki.)

Egyedül az utolsó pálya volt érdekes, na nem a feladat miatt, mert csak egy sima monoalfabetikus titkosítást kellett visszafejteni. Ez közismerten betűk, betű párok, stb., stb., betű n-esek relatív gyakoriságának vizsgálatán alapszik. Két dolog kell hozzá:

1. egy elég hosszú, természetes nyelvű szöveg (pl. egy regény)
2. egy program ami egy, az elején véletlenszerűen kiválasztott, kódolást lépésenként módosítva próbálja a kódolt szöveg betű eloszlását a regény szövegéből kinyert eloszláshoz igazítani.

Jópofa dolog nézni, ahogy egy ilyen egyszerű kis algoritmus az értelmetlen betűhalmazból, szépen lassan olvasható szöveget készít. Boszorkányos…

Program természetesen van raktáron, már csak egy regény kellett, és itt jött a probléma, ugyanis német nyelvű szövegre volt szükség.

Közismerten egy kurva szót se tudok németül. A német érettségit annak idején úgy oldottuk meg, hogy előre kiosztottuk, hogy ki, mit fog húzni. Mondanom se kell, hogy hol csúszott el a dolog: én voltam a második vizsgázó, tehát volt egy minimális esélye annak, hogy Réka vagy a tánéni elkeveri a dolgokat, és az orrom előtt elviszik a tételemet… Kitalálják mi lett?

Nem, nem buktam meg. De az a szép, hogy még most, kilenc év után is álmodom azzal a kurva érettségivel, meg a rémes német tanárral, aki miatt nem tanultam meg németül. Mindig az van, hogy kihív felelni, és nem tudok megszólalni, mert nem beszélem azt a kurva, ronda, ótvar, fos nyelvet. El tudják képzelni, hogy ez mekkora érvágás nekem, akinek az egyetlen fegyvere ebbe a világba ez a pesszimizmusban tocsogó, kesernyés-savanyú, kitekert humora? És akkor állok ott mind a fasz, amíg föl nem ébredek. Gyűlölöm azt a nőt. OK, tudom, hogy nyelvi antitalentum vagyok. Egy szar. Köpjenek is le mindenképp, ha megoldható… De valahogy a másik tanár nénivel, aki azután jött, hogy Anikó megellett, sokkal jobban ki tudtam jönni. Olyan aranyos volt, és jólelkű. Még el is akartam venni feleségül. Csak az a kis korkülönbség ne lett volna…

Hogy a faszba jutottunk ide? Ja. Szóval egy óra alatt sikerült találni valami német könyvet, és ahogy a megfejtés lassacskán körvonalazódott azt kellett tapasztalnom, hogy megértettem. Pedig németül volt. Furi.